szélölte

Na úgy érzem, hogy mostanában azért el is kezdtem gondolkodni. Elkezdtem átdolgozni a fejemben magamat, az énemről alkotott képet és most őszintén, egy kicsit félek, félek, hogy mi lesz velem.
Elkezdtem butának érezni magamat. Bemegyek az egyetemre és nem találom a helyemet sem az órán, sem a szünetekben, úgy hiszem, hogy nem vagyok el senkivel sem. Vannak barátaim azért, hálás is vagyuk értük, de tavaly más volt, több emberrel áltam le beszégetni, nevetni, csacsogni. És akkor kicsit túltelített is voltam mindennel, meg hirtelen jöttek az interakciók, panaszkodtam is én tavaly, hogy túl sok emberem van innen onnanról. Most, hogy már töredékével állok le beszélgetni, nem panaszkodok többet. Legalábbis erről. Most, inkább a hiányuk miatt vagyok elkeseredve, lehet, hogy csak a kötődési stílusomból erednek az aggodalmaim, nem tudom. De a baráti és sima társas kapcsolatokon kívűl még vannak dolgok, amelyek lassan mindennap megfordulnak a fejemben egyre gyakrabban. Eddig azért aggódtam, hogy rossz pályát válaszottam, ami nem nekem való, mostmár attól félek, hogy ez kötődhet hozzám a legjobban, de nem vagyok benne elég jó. És ha ennyire motiválatlan vagyok, akkor nem is leszek. Úgy érzem, hogy nem figyelek oda eléggé, rossz válaszokat adok, nem tudom magamat kifejezni, leülök olvasni és csak bambulok.
Tényleg ilyen vagyok, vagy ez csak egy konstrukció?